Kezdődik a harc magammal, magamért

2009 szeptember 21. | Szerző: Sermina |

Sziasztok!

 

Kicsit eltűntem, mert közben meg zajlik az élet rendesen.

Befejeztem a könyv olvasását, most kezdek neki az igazi munkához. Az írónő azt tanácsolja, hogy olvassuk először végig, aztán pedig saját tempóban, és „emésztési időben”. Habár ezt lehet már írtam.

 

Már kapásból az első fejezet elején egy mondaton elgondolkodtam: „Az élet valójában nagyon egyszerű: amit adunk, azt kapjuk vissza.” Nem értettem. Egyszerűen nem értettem. Csak édesanyámra gondoltam, és nem értettem. Nem értettem, hogy lehet, hogy egy olyan nő, mint ő, aki mindig segít másokon, feláldozza magát mindenért, és magát utoljára hagyja, azt a sok rosszat kapja, amit kapott eddig is. Rájöttem, hogy mi nem stimmel.

Egyrészt, mindig magát hagyta utoljára, így mások is őt hagyták mindig utoljára, ha ő kért volna segítséget. Másodrészt mivel úgy volt vele, hogy ő már ezt megszokta, nem is akar változtatni.

Ugye, itt is a gondolatok… És ez az egy mondat után, ami ezt kiváltotta belőlem, arra gondoltam, hogy emberek ezrei miért várják el másoktól, hogy másképp bánjanak velük, mint  ahogy ők saját magukkal bánnak?  Miért várjuk el a párunktól, sőt, alapjáraton minden embertől, hogy jól bánjanak velünk, ha mi nem bánunk jól saját magunkkal? Ha elhitetjük magunkkal, hogy „bezzeg én ezt érdemlem, nem is vagyok másra jó” stb. akkor ne is várjuk el másoktól, hogy többre tartsanak bennünket, hiszen mi sem tartjuk többre magunkat.

Azt vettem észre, hogy a mai világban már-már bűn az, ha van valakinek önbizalma, ha büszke mellkassal jár az utcán, kihúzza magát, és látszik rajta, hogy örül, boldog, jónapja van. Itt nem a gőgre, és a fennhordott orra gondolok, az teljesen más, hiszen ezek is pont, hogy félelmekből vannak (Nagyon sokan nem értik azokat a férfiakat, akik nagyon sok nőt visznek ágyba, és csak striguláznak, hogy ő is megvolt, ő is, és ő is…ez is félelemből van, akármilyen hihetetlen)

Volt már úgy veled, hogy csuda jó napod volt? És legszívesebben az egész világot átölelnéd? Képes voltál egyenes tartással járni-kelni, és legszívesebben szökdelni tudtál volna járás közben, mert annyira örültél? Nekem már volt, és ilyenkor mindig telis tele érzetem magam életkedvvel, vidámsággal, önbizalommal. Aztán ez lassan mindig alábbhagyott, mert megláttam egy embert, aki irigykedve néz, és én éreztem magam rosszul, ez általában mindig 2 perc alatt szertefoszlik ilyenkor bennem, és megint visszaalakulok a régi, szokásos énemhez, aki azt mondja: „Ja, tényleg, minek is örülök? Minek is kéne örülnöm?” És akkor hopp és kopp, máris ott vagyok, ahonnan elkezdtem magam összekaparni.

Szeretném, ha ez megváltozna, szeretném, ha az a bizonyos érzés, akkor is megmaradna bennem, ha egy irigy szempárt vélek felfedezni. Mert bizony vannak. Én is tudok az lenni rettenetes mód, főleg, ha elkap a gépszíj, és rossz passzban vagyok. Máskor meg, örülni tudok mások örömeinek, hogy jó, hogy van neki, és tudom, hogy nekem is lesz. Na, ezen is változtatni szeretnék, mint oly sok mindenen magamban.

Hétvégén sokat gondolkoztam, hogy nekem mi jó származik abból, ha változtatok. Nem szeretném itt most részletesen leírni, mert az túl „intim” lenne J Ma fogom elkészíteni a pontos listát, és leírom majd, hogy hány pont is szerepel a lapon.

Ja, még valami, aki ezt a kis kúrát elkezdi, szerezzen be egy füzetet. Igazából elég lenne csak papírdarab, de az már milyen… ha rendszerezni szeretnék gondolatainkat, akkor adjuk meg, ami ehhez kell, és legalább szépen egy helyen lesz minden -nem külön papírfecniken, lehet ez egy napló is akár, ahol nyomon lehet követni- hogyan is alakulunk, mik voltak egy adott nap a gondolataink, változott- e valami. Ha nem változott, akkor még rágni kell magunkat azon a témán. Nem sietünk sehova, nem 2 napba tellett kialakítani azt a gondolkodásmódot, ami jelenleg van, sőt saját magunkat sem.

Már most tudom, hogy lesznek olyan állomások, ahol nekem hónapokat kell eltöltenem. Elöljáróban annyit erről, hogy meg kell bocsájtanunk mindenkinek. És tudom, hogy ez lesz számomra a nagy falat. Egy valamit ne feledjünk: A felejtés nem hoz megbocsátás, viszont a megbocsátás felejtést hoz.

 

És, hogy ma is legyen betegség megosztva…. Ezek a betegségek az én betegségeim, az egyik makacsul ragaszkodik, a másik pedig eddig 2x volt.  Az első a hüvelygyulladás, a másik pedig a hólyaghurut.

Hüvelygyulladás: „Egy partnerre irányuló harag. A nemi öröm bűntudatot okoz. Önostorozás.”

Új megerősítés: „Szeretem és becsülöm magamat, így mások is szeretnek és megbecsülnek. Örömöt lelek a nemiségben.”

A partnerre irányuló harag, kipipálva…( a francos múlt, és a francos haragtartásom…) Önostorozás kipipálva. A nemi öröm bűntudatot okoz. Ezt nem értettem. Egyből azt gondoltam, hogy a szex miért okozna nekem bűntudatot? Hiszen jó dolog, de még milyen jó…J De most már tudom, hogy mit is akar jelenteni, nem szó szerint maga a nemi öröm, ennél kicsit bonyolultabb, de többet nem szeretnék ezzel kapcsolatban írni.

 

Hólyagpanaszok: „Szorongás. Ragaszkodás idejétmúlt nézetekhez. Régi sérelmek dédelgetése.”

Új megerősítés: Könnyedén engedem el a régit, és örömmel fogadom az újat életemben. Biztonságban vagyok.

Amikor belelapoztam a betegségekhez, annyira hihetetlen volt számomra, hogy nagyon sok betegségem és a lehetséges okok passzoltak. Amúgy nem biztos, hogy mindenkinél a lehetséges ok ott lesz. Ha esetleg nincs leírva, akkor tovább kell kutakodni, hogy vajon mi válthatta ki.

Akkor még a húgyúti fertőzések: „Sértődöttség a másik nem, vagy egy szerető miatt. Mások hibáztatása.”

Új megerősítés: „Megszabadítom tudatomat a képzelgéstől, mely ebbe az állapotba juttatott. Kész vagyok a változásra. Szeretem és becsülöm magamat.”

 

Annyira egyszerű, nem? Mármint így olvasom és olvasom a könyvet, és aha, persze, tényleg, naná. Nagyon sok a felismerés, hogy mit, és hogyan kéne csinálni. Csak aztán az nem olyan egyszerű. Mint már írtam, nekem a megbocsátás lesz rizikós, mert haragtartó vagyok. Hát ilyen vagyok, sajnos, vagy nem sajnos. Most tudnék negatívumot írni magamról, vagyis szidni magam, de azért se írok, hiszen pont azért küzdök, hogy megtanuljam elfogadni magamat, és, hogy a jót lássam meg.

A hétvégén nagyon okosan tudtam ezt csinálni, mert figyeltem rá tudatosan, és jól ment!

Bocsánat, hogy hosszú lett, bepótoltam az elmúlt napokat.

Még annyi, és vége is a bejegyzésnek, hogy aki nem képes őszintén viszonyulni magához, leásni lelke legmélyebb bugyraiba teljesen őszintén, az ne kezdjen hozzá.